|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 1777 találat | lapozás: 1-30 ... 1741-1770 | 1771-1777 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bethlen Gábor 2017. december 15.Kolozsvár: kommunikációs képzés egyetemistáknak és pályakezdőknekAz Erdély Média Egyesület és az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei szervezete kommunikációs képzést tart december 16-án (szombaton) 10.00 és 16.00 óra között a kolozsvári Kerék csárdában (Szent János út / Drumul Sfantul Ioan F.N.) újságíró- és kommunikáció szakos egyetemistáknak, pályakezdő újságíróknak és a téma iránt érdeklődő fiataloknak. Az egy napos képzésen előadást tart Rostás Szabolcs, a Krónika napilap vezető szerkesztője, Páva Adorján, a www.kronika.ro szerkesztője, valamint Lovassy Cseh Tamás, író, sajtóreferens, akik – egyebek mellett – olyan témákról tartanak interaktív előadást, mint a nyomtatott- és online újságírás jövője, a szervezeti- és politikai kommunikáció sajátosságai, valamint napjaink kommunikációs trendjei. A képzésen való részvételre december 15-ig lehet jelentkezni az [email protected] címen vagy a 0745568605-ös telefonszámon. A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával megvalósuló rendezvényen való részvétel ingyenes. [Forrás: közlemény] itthon.ma/civilifi 2017. december 17.Lakhatási támogatás rezidenseknek, egyetemi oktatóknak, színészeknekA Studium Prospero Alapítvány a Bethlen Gábor Alap támogatásával lakhatási pályázatot hirdet marosvásárhelyi felsőoktatási intézményben oktató fiatal tanároknak, rezidens orvosoknak, színészeknek. A marosvásárhelyi Trébely utcai Tanári Lakások Szakkollégiumban három szobát lehet elfoglalni; a Victor Babeș utcában egy négyszobás lakásban egyetlen szobát; a Magura utcában egy négyszobás lakást; az Argeș utcában pedig egy kétszobás lakást. A pályázáshoz szükséges a felvételi kérelem (kitöltött formanyomtatvány, amely letölthető a studium.ro oldalról, vagy igényelhető a Studium Prospero Központi Hivatalban), oktatói vagy rezidensi státust igazoló irat, kézzel írt indoklás az alapítvány kuratóriumának címezve, amelyben szerepel, hogy miért van szükség a lakhatási támogatásra, önéletrajz, személyi igazolvány másolata, bizonylat az utolsó két havi fizetésről, tudományos vagy civil tevékenységet bizonyító iratok. A pályázati iratcsomót személyesen kell benyújtani az alapítvány Központi Hivatalába (Marosvásárhely, Gen. Gheorghe Avramescu utca 11. szám) január 3–12. között munkanapokon 15 óráig. Érdeklődni az [email protected] e-mail címen lehet. Gáspár Botond / Székelyhon.ro 2017. december 19.Elkezdődött a Püspöki Palotának a felújításaA napokban elkezdődtek a nagyváradi Püspöki Palota rehabilitálási és újrahasznosítási munkálatai, melyek 3 éven keresztül fognak zajlani, három szakaszban. Másfél hét alatt 100 darab, 1000-2000 liter űrtartalmú közötti hordót sikerült szétszedniük. A munkálatokat a pincében kezdték, a több évtizede ott található boroshordóknak a szétbontásával. Ezek ki vannak száradva, az anyagukat pedig újrahasznosítják majd, bútor és parketta fog készülni belőlük. Ugyanakkor a munkások aknákat készítettek, hogy kiderüljön, milyen mély az ingatlan alapzata. Másfél hét alatt körülbelül 100 darab, 1000-2000 liter űrtartalmú közötti hordót sikerült szétszedniük, s a hét végéig még 120 darabbal fogják megtenni ugyanezt. 30-32 darabhoz nem nyúlnak hozzá, meghagyják az utókornak, hogy lássa, milyenek voltak – tájékoztatta az erdon.ro-t Micaci Cristian, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség sajtóreferense. A beruházás elsődleges célja, hogy a Székesegyház külső restaurálása után a műemlék palota rehabilitációja és újrahasznosítása is megtörténjen, s ismét a város közművelődési, művészeti és közösségi fejlődését szolgálja. „Európában egyedi barokk palotánk felújítási tervét, tudományos-közművelődési hasznosítását műemlékvédelmi szempontokat figyelembe véve határoztuk meg. Multifunkcionális kiállító és a közművelődést szolgáló tereinek kialakításával a zene, a képzőművészet, a múzeumpedagógia, az előadó művészet, a tudományos konferenciák és egyéb rendezvények számára akarunk helyet biztosítani” – fogalmazott Böcskei László megyés püspök a témában tartott korábbi sajtótájékoztatón. A tendereztetés után kiválasztott győztes kivitelező az Abed Nego Com Kft. lett, a finanszírozást a Magyar Kormány biztosítja a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-n keresztül. A támogatás értéke 6 millió euró, melyből a jövő decemberig tartó első szakaszban 2 millió eurót költenek el, amely magába foglalja az épület statikai megerősítését, a külső építészeti munkálatokat és a külső szereléseket, vagyis a következő 12 hónapban megújul a Püspöki Palota külseje. A murális festmények egy részét is restaurálják, ugyanis az előzetes vizsgálatok szerint vannak olyan alkotások, melyeket az előző rendszerben elrejtettek. A beruházás célja A beruházás fő célkitűzése a palota statikai megerősítése és restaurálása, a műemlék épület belső dotálása, múzeumi rész kialakítása műtárgyvédelmi szempontok alapján, az épület látogatóbaráttá tétele, különös tekintettel a fogyatékkal élők igényeire, az ingatlan közösségi, közművelődési és identitásmegtartó szerepének növelése a püspökség tulajdonában lévő kulturális örökség által, intézményközi, gazdasági, társadalmi és nevelési partnerkapcsolatok kialakítási, bővítése, a rezidencia vonzóbbá tétele a legmodernebb innovációs eszközök felhasználásával, a kulturális örökség digitalizálása és kutathatóvá tétele. Ugyanakkor az épületrehabilitáció magába foglalja nemcsak az épület statikai megerősítését, hanem a barokk építészeti elemek, a főhomlokzat, az udvar felőli belső homlokzat, a műemlék előcsarnok és a lépcsőház, illetve a barokk díszterem restaurálását is. A felújítás és kiállítóterek kialakításakor figyelembe vették a műemlék strukturális adottságait, tagolását és biztonságvédelmi adottságait. Megújul az ingatlan teljes infrastruktúrája – fűtés, víz- és csatornahálózat, korszerű világítás –, klíma- és riasztórendszert alakítanak ki. A Barokk Palota multifunkcionális kiállító, és a közművelődést szolgáló tereinek kialakításakor a zene, a képzőművészet, a múzeumpedagógia, az előadó művészet, tudományos konferenciák és egyéb rendezvények számára akarnak helyet biztosítani az épített örökség megtekintését szolgáló terek és termek (festett termek, freskók, kőből és fából készült építészeti elemek), valamint a püspökségi gyűjteményeket bemutató termek és tárlóhelyiségek (liturgikus ötvöstárgyak, miseruhák, faszobrok, barokk képtár, metszetgyűjtemény és egyéb gyűjtemények befogadása, kiállítása) kialakítása révén. Mozgássérültek, siketek és vakok számára biztosítanak majd speciális látogatási lehetőséget. A palotában elsősorban a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség közgyűjteményei, egyházi múzeuma kap helyet, az állomány felmérése és digitalizálása ezidőtájt is zajlik. A három évig tartó restaurálás alatt az adminisztráció nem költözik el, és kisebb rendezvények is lesznek továbbra is. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro 2017. december 20.Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városaSzoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják. Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra. Jobbra Iancu, balra a katona Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát. Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra. A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű. Román párra várva A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”. Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt. Hivatalos lajstrom helyett Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé. Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban. ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni. Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész. De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes. Nincs hely a művészetnek Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított. A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan. Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek. Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro 2017. december 20.„Példaként élt, úgy élt, hogy tanított”Nemes János halálának 45. évfordulójára A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét. Nemes János mintatanító és két évtizeden át kollégiumi aligazgató is ezen különleges emberi értékekkel felruházott egyéniségek közé tartozott. Halálának 45 éves évfordulóján tekintsünk vissza, és próbáljuk fölvillantani kollégiumi életpályájának legfontosabb vetületeit. Előrebocsátom, hogy jómagam, a múlt század 60-as éveinek bentlakó diákjaként emlékezem a köztiszteletben álló egykori aligazgatómra. Noha engem nem tanított, de embersége, egész lénye, a kollégiumhoz, a diákokhoz való viszonyulása mindmáig élő emlékként maradt meg. Mindig gyors léptekkel, maréknyi kulccsal a kezében láttam fölsietni a második emeletre, megtekinteni a rendezvényre váró dísztermet, majd a fiú- illetve a leánybentlakásban osztotta meg észrevételeit, onnan az osztálytermeket ment ellenőrizni, végül ebédkor, az étkezdében, diáknyelven a „vityin”, egy csoportban 300 étkező diák előtt részletezte napi tapasztalatait, észrevételeit. S bármennyire is kimerítőek voltak ezen mindennapos útjai, mindig a türelem, a jószándék, az emberség hangján szólt valamennyiünkhöz. Az évvégi tornabemutatók alkalmával pedig a nélkülözhetetlen hegedűjével, Demény Zoltán, Molnár Árpád, Makkai Kálmán, Kis István tanárkollégái által alkotott zenekar részeként, szebbnél-szebb dallamaikra végeztük, mintegy 500-an egyszerre, a betanult közös tornagyakorlatokat a tornakert nagypályáján. Nagyenyeden született 1914. április 17-én. A Bethlen Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. 1932–33-ban Szilágysomlyón tanít, majd 1933–1952 között a nagyenyedi tanítóképző gyakorló iskolájának mintatanítója és hegedűtanára, 1952–1972 között a kollégium aligazgatója. Erdélyi Gyula tanítóképzőintézeti tanárral közösen adta ki Nagyenyeden a Bethlen nyomdában 1941-ben Betűerdő című ábécéskönyvét, egy hozzátartozó Vezérkönyv használati utasításaival együtt. Az elemi iskolai tantárgyak előadásának módszertanát A nevelő tanítás címmel szintén Nagyenyeden jelentette meg 1946-ban. A Betűerdő című ábécéskönyv 60 olvasmánya közül 12-nek a szerzője Nemes János. A szerzők az Előszóban 1941 augusztus havában a következőket írták: „Jelen Vezérkönyvünket és az Ábécét a helyzet okozta követelmények következtében nagyon rövid idő alatt kellett megírnunk. Mindazonáltal igyekeztünk a jelen pedagógiájának elméleti és gyakorlati követelményeit, valamint a tanítás közben szerzett tapasztalatainkat figyelembe véve, hosszabb időre számított alapos munkát végezni. Hogy ez mennyiben sikerült, a régebbi ilyen fajta munkákkal való összehasonlítás és a gyakorlatban való használat sikere dönti el. Kérjük kartársainkat, hogy gyakorlat közben szerzett tapasztalataikat közöljék, hogy azokat esetleges újabb kiadás esetén figyelembe vehessük. Abban a reményben bocsátjuk útjára szerény munkánkat, hogy ezáltal hozzájárulunk a nevelés nehéz, de sok örömet nyújtó áldozatos munkájának a megkönnyítéséhez”. A nevelő tanításról A nevelő tanítás Előszavát Csefó Sándor tanítóképzőintézeti igazgató jegyzi 1941 novemberében. A magvas, tartalmas írásnak csupán befejező gondolatait idézem, amelyekben olyan jeles pedagógusokat idéz mint Johann Friedrich Herbart, Adolph Diesterweg, Johann Heinrich Pestalozzi, és nem utolsó sorban a magyar közoktatásügy egyik legkimagaslóbb előharcosát, br. Eötvös Józsefet, az 1848-as és ’67-es idők közoktatási miniszterét, akitől Csefó a következőket idézi: „Félig sem olyan fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk. Amit az iskolában megtanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad”. E gondolatmenet folytatásaként írja aztán, hogy „erre minden elemi iskolai nevelőnek olyan nagy szüksége lesz, mint egy orvosnak vagy mérnöknek a műszereire, egy iparosnak vagy gazdának a legfontosabb műhelybeli vagy gazdasági szerszámaira”. Mindenezek egybevetéseként pedig e szavakkal zárta méltató értékelését: „Abban a reményben, hogy ez a munka, jelentőségénél fogva nagy keresettségnek és olvasottságnak fog örvendeni, elismeréssel szólva Erdélyi Gyula és Nemes János szerzőkről, akik nemcsak nagyon időszerű munkát végeztek, hanem azt alapos szaktudással és komoly lelkiismeretességgel hajtották végre, a munkát úgy hivatalos köreinknek, mint összes nevelő testvéreinknek meleg szeretetébe és pártfogásába ajánlom és kívánom, hogy ilyen természetű munkával még sokkal gyarapíttassék tudományos irodalmunk”. E módszertankönyvek megírásával párhuzamban Nemes János népnevelő írásaival is gyakorta van jelen enyedi és vidéki időszaki lapokban. Ez alkalommal csupán a nagyenyedi Hangyaközpont Szövetkezés nevű rangos lapjában, 1941. május 1-jén közzétett: Az édesanya, mint nevelő című, tartalmas َírására hivatkozok néhány gondolat erejéig. Az Anyák Napja alkalmából szerkesztett és közzétett szöveg számos megszívlelendő intelmet, nevelési módszert, eljárást ajánl készséggel a gyermeküket nevelő édesanyák szíves figyelmébe. Miután gyönyörű szavakkal méltatja az anyáknak gyerekeik nevelése érdekében kifejtett áldozatteljes munkáját, s meggyőző példázattal idézi föl az édesanya sorsdöntő szerepét a gyerekek, a családi kör szeretetének, melegének s azon erényeinek kifejlesztésében, amelyek a továbbiak során az egész élet folyamán talizmánul szolgálnak, így folytatja gondolatmenetét: „Az édesanya ébresztheti fel a gyermekben a vallásosság, hazaszeretet, jóakarat, áldozatkészség, tisztelet s hála nemes érzelmeit. Szoktassa az édesanya feltétlen engedelmességre, szorgalomra, pontosságra, kötelesség teljesítésre gyermekét. Parancsaiban legyen következetes s azoknak teljesítését feltétlenül kívánja meg. Még karonülő kis gyermekét tanítsa meg imádkozni. Ha gyermekei kezét összekulcsolva, a kicsinyeket apjukhoz vezeti, áhítat lepi meg sokszor a leghitetlenebb férfi lelkét is”. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kisded már nevelése első pillanatától zsarnoka környezetének. Bármiféle körülmények közepette is a saját akaratát, igényeit törekszik érvényesíteni s kíméletlenül uralkodik szerető anyján, aki annyi gyöngédséggel s türelemmel nézi el mindezeket kisgyereke részéről. Viszont amikor 5-6 éves korában egész hosszában terül el a padlón, kapálodzik, veri sarkával a földet, ordít, sikolt a fulladásig, mert egy teljesٌíthetetlen kívánsága nem valósult meg, akkor – a szerző szerint – kevés anya gondol arra, hogy ez nem egyéb, mint téves nevelésének szomorú jelenete. „És hogyan törekszik a legtöbb anya ezt a bajt orvosolni”? – teszi fel a kérdést Nemes János. Válasza: „Csitító cirogatással, igérettel, cukorral és csókkal, ami olaj a tűzre. A kis zsarnok annál jobban sikolt, eldobja a cukrot s megesik, hogy dédelgető anyjára emeli kezét. S talán ezen merénylet megtorlatlan marad? Óh nem, mert a gyönge anyai szívnek fáj gyermeke fájdalma. Pedig ezen makacsságnak egyetlen gyógyító szere: ne vegyük számba. Hagyjuk tombolni kifáradásig: járjunk el mellette harag és békélgetés nélkül, ne lássuk, ne halljuk, éppen mintha semmi sem történnék. Ki fog merülni lassanként maga is és daca is. Igen, de hány anya van, aki azt mondja: »Hiszen, hogy lehessen még az oly kicsinnyel szigorúan elbánni, nincs még az ilyennek ahhoz esze!«. Az ilyen anya nem gondolja meg, hogy ha gyermekének nincs esze, legyen hát neki!”. Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből Az enyedi születésű Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák, hozzám intézett leveleiből nem egyszer idézgettem lapunk hasábjain megjelentetett írásaimban. Nos, ez alkalommal is ismételten van szerencsém őt idéznem azokról a világháborús eseményekről, amelyeknek zűrzavaros hangulatában volt kénytelen, VIII-os osztálytársaival egyetemben letenni a képesítő vizsgát 1944 áprilisában. Fontos erre hivatkoznom, ugyanis az esemény két fontos oktató, nevelő főszereplője nem más, mint Nemes János és Erdélyi Gyula. „Az 1943-44-es iskolai év nagyon sok nehézséggel, kellemetlenséggel kezdődött és telt el!” – jegyzi meg levélíró. Az történt ugyanis, hogy 1943. október 15-én a Siguranţa bérencei négyüket, politikai megtorlásként Besszarábiába vitte, ahonnan csak december közepén szabadultak. Így veszítettek két hónapnyi tanulást. 1944. március 1-jén a kollégium kényszerbezárásával osztálya még veszített két és fél hónapot a felkészülésből. „Elképzelhető, milyen megerőltető munkát követelt tanároktól, tanulóktól, hogy az évvégi képesítő vizsgát letehessük” – hangzik Sebestyén megállapítása. Majd tovább: „Szabad délutánunk csak a szombati volt. Este a díszteremben istentiszteleten vettünk részt. Vasárnap délelőtt pedig, 10 és 11 óra között a nagytemplomban hallgattuk Isten igéjét. Mint VIII-os képzősök az orgonakarzaton Nemes János kántor mellett ültünk. Nem egyszer Delly Szabó Géza zenetanárunk is az orgona mellett ült s csodálatos művészi orgonajátékával Bach-, és Beethoven-darabokat adott elő. Déneském, ezek az órák nekünk is, az enyedi református templomban levő hívek számára is felejthetetlen élmények maradtak! Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak az 1938-39-es évek több vasárnapi istentiszteletei, vagy vallásos ünnepei (október 31), amikor Szabó Géza fiatal tanárunk Hollandiából hozott fiatal feleségével, aki szintén orgonaművész volt, négykezes orgona-darabokat adtak elő a templomi orgonán. A fiatal feleség, orgonaművésznő Enyedre kísérte el férjét, Delly Szabó Gézát, általunk is szeretett, csodált művésztanárunkat. A sorsuk velük is elég kegyetlen volt. Hollandiából hozzánk szakadt, fiatal művésznő életet adott egy fiucskának, ha jól emlékszem Ádámkának! A születéskor az anya meghalt. Elhagyta szeretett férjét, kisfiát. Elhagyta az enyedi híveket, a Bethlen Kollégium diákseregét, akik oly szeretettel, csodálattal fogadták maguk közé!” A továbbiakban a képesítővizsga lépésről-lépésre zajló mozzanatai kerülnek fölidézésre, mely vizsga végeredménye: mind a 10 képzős osztálytársa sikeres képesítő vizsgát tett s ezáltal református tanítónak nyilvánította őket a vizsgáztató bizottság. S ekkor jött a derült égből villámcsapás. A bizottságnak a szakminisztérium által kinevezett román elnöke ekkor egy borítékot vett elő, amelyben az állt, hogy a szaktárca rendelete értelmében a felekezeti és magániskolák diákjai közül csupán 70% kaphat átmenő, azaz „Admis” minősítést, a többi 30% -ot pedig „Respins” minősítéssel kell lezárni. Magyarán mondva, a 10 átmenő diákból 3-at hivatalból el kellett vágni! A levélíró erre így emlékezik: „Ha az istennyila ütött, csapott volna a vizsgáztató tanáraink közé, akkora meglepetést, mondhatom lelki fájdalmat nem okozhatott volna, mint ez az aljas, embertelen, magyargyalázó rendelkezés. Csefó Sándor felugrott a székről, román tudásával, tótos, németes, román kifejezésével törvénytelennek, embertelennek kiáltotta ki. Szinte ordítva fejezte ki tiltakozását... Mi a folyóson, az ajtó mellett hallgattuk. Hallottuk, amikor Csefó Sándor, testsúlyának megfelelően, döngő léptekkel az ajtóhoz jött, felrántotta, utána Elekes Viktor rektorprofesszorral az irodába siettek... Erdélyi Gyula és Nemes János is kijött az osztályból. Erdélyi Gyula a folyosón le-fel járva, egyik Golf-cigarettát a másik után szívta el! Nemes János, a folyosó egyik oszlopa mögé állva, az iskola udvara felé fordulva, Déneském, hidd el: sírt!. Zsebkendőjével könnyeit törülgetve: sírt! Sírtunk mi is. – Kit, mit siratott Nemes János 1944. április 5-én a Bethlen Kollégium folyosójának egyik oszlopának dölve: siratott minket? Siratta a Bethlen Gábor ősi kollégiumának akkori helyzetét? Siratta a dél-erdélyi magyar ifjúságot, a diákságot? Fájdalmas, akkori nyomorult életünket?” Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből kiderül továbbá, hogy közben ismételten kénytelen volt összeülni a kollégiumi tanárokból álló vizsgabizottság, és végül három képzőst, akik 7-esnél kisebb osztályzatot értek el az írásbelin: „Respins”-nek kellett nyilvánítaniuk. Ők viszont a másnapi kántorvizsgán átmenő jegyet kaptak s mint református kántorok távoztak a Bethlen Kollégiumból. 1944 őszén aztán Észak-Erdélybe mentek, ahol Kolozsváron sikeresen képesítőztek s mint szakképzett tanítók nyomban álláshoz is jutottak. Sebestyén József ehhez kapcsolódóan különös elismeréssel sorakoztatja föl akkori tanárait, oktatóit: Csefó Sándor, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Horváth Zoltán, Horváth Ida, Demény Zoltán, Constantinescu Maria, Elekes Viktor, Zalányi István, Delly Szabó Géza, I. Szász Árpád, Farkas Ferenc, id. Veress István, ifj. Veress István, dr. Fülöp Ferenc, Bereczki Sándor, Horváth Jenő. „Külön említem meg, nagy hálával emlékezünk mind a tíz, 1944-ben végzett tanítóképzős diák Erdélyi Gyula és Nemes János tanárunkra, mintatanítónkra. Csodálatos tehetséggel megáldott, diákszerető, szigorú, következetes munkával, szervezéssel tanították a tanítás módszertanát, a hospitálási órák beosztását, a mintatanításokat, a mi gyakorlati tanításainkat az elemi iskolában. Erdélyi Gyula lélektan-, gyermek- és általános lélektani, logikai órái, pedagógiája, a szigorú kritikai megjegyzései, vitaindító órái a gyakorlati tanításainkat alaposan, apró részletességgel előkészítő jegyzeteink bizonyították: jól felkészített, gyermekszerető tanítókat akartak az akkori nehéz politikai, háborús időkben, a magyar református iskolákba küldeni.” Ezen eseménysorozat mintegy befejezéseként, ismételten a levélírónak adom át a szót, aki egy másik levelében a következőket írta nekem: „1954 nyarán, titokban, még akkor nem volt megengedve a véndiák találkozó megtartása a Bethlen Kollégiumban, mi 10-en, Nemes János segítségével, egy eldugott, a Kis Kollégium végén levő, Nemes János zenetermében, tanáraink közül Vita Zsigmond volt osztályvezetőnk, Demény Zoltán, Zalányi István, Szász Árpád és Horváth Zoltán (Tutuka), valamint volt gimnazista társunk, Császár Gyula jelenlétében, csak megtartottuk! Császár Gyuszi is eljött, meghívtuk, mert 1944-ben megszűnt a líceum, illetve bezárták s ő nem vehetett részt az osztálytársai által meg nem tartott 10 éves találkozóján. A mi képzős osztályunk diákjainak, nagyon jó, úgynevezett kebelbarátja volt, édesapja, Gyuszi bácsi, úgy kezelt minket, mint az édes fiait… Meglátogattuk Elekes Viktor rektorprofesszorunkat, Csefó Sándor volt igazgatónkat a lakásán. Ők hivatalosan ki voltak tiltva a Bethlen Kollégiumból (még 1954-et írtunk). Örömmel, szerettel fogadtak; virággal köszöntöttük. Ők maguk, mondták, nem jönnek el a találkozónkra; ugyis titokban tartjuk meg; nem akarnak a Bethlen Kollégiumnak, Nemes Jánosnak, mint titkos rendezőnek kellemetlenséget okozni. Ime, milyen szellemű nevelőink voltak! Tudomásunk szerint, a háború után, ha titokban is, de mi voltunk az első osztály, aki találkozót rendezett s ezzel megindítottuk a véndiák találkozók sorozatát...” 1959-ben Munkaérdemrenddel, 1963-ban Éltanítói címmel, 1972-ben pedig Érdemfokozattal honorálták Nemes János szakmai, emberi hozzállását. Alkotó, kitartó, fáradságot nem ismerő, lendületes tevékenysége közepette tragikus hirtelenséggel, 1972. december 7-én bekövetkezett végzete általános fájdalmat okozott kollégái, munkatársai, barátai, véndiákjai, tisztelői, helybeli és távoli ismerősei körében. Csávossy György búcsúszavai A sírnál, az enyedi református temetőben, Csávossy György, író, költő, borász, a szakma elsőrendű szakembere, az elhunyt jó barátja, aki immár szintén onnan a csillagokból tekintget le mireánk, mondotta a búcsúszavakat. Ime a saját versével kezdődő, tulajdonomban lévő, eredeti búcsúbeszéde a maga teljességében: Ime az ember Nemes János tanár emlékére A puszta szó oktató igazát szemléltetőn, ha volna oly plakát, élet, a nagy ábra egy elképzelt falon, most bizonyíthatná. Utolsó alkalom, hogy elmondjuk a tisztáról, hogy tiszta, hogy bízhatott, ki gondját őrá bízta, hogy kézfogása melegét idézzük, míg hunyt szemén az árnyék útját nézzük. Mert megszürkült és elhervadt a lélek tartós virága, arcán a mosoly, szokatlan, hogy oly közönyös, komoly, pár napja fekszik, annyit loholt, nyers téli reggelen, míg ködben fuldokolt a lámpafény, halk sóhajjal pihent el. Ime az ember. Már halott. Példaként élt, úgy élt, hogy tanított. Hitt a mesében, mint a régi hős, hogy aki jó, csodával tehetős, és nemesfémű kincsét, divatja múlt becsét pazarlón osztogatta, tördelte szerteszét. Ha fösvény, ma is élne. Más lenni nem tudott. Ember volt. Hős volt. Példa. Nem szánni hivatott. Kedves Barátom! A megszólítás jelezni is hivatott azt a testületet, melynek képviseletében a megrendült Isten-hozzádot elmondani szándékozom. A barátaid szóvívője vagyok. Ha Nemes János, a Bethlen Kollégium fáradhatatlanul tevékeny aligazgatója, szíve vésztjelző aritmiájára számadást készít életéről, a zárómérleg nyereség oldalán legnagyobb számmal a barátait könyvelheti el. A kényszerű távollevőket megszámlálni képtelen kezem mozdulatával olyan tömegre mutathatok sírja körül, mely kerek igazságként tanusítja: olyan embert gyászolunk, akinek csak barátai és tisztelői voltak. Milyen felsőfokkal minősített bizonyítványa ez az élet értelmének. Egy sír körüli felsorakozás nem csupán a szertartásban való részvétele a közösségnek, lelkiismeretvizsgálat és tanuságtétel egyúttal. Lelkiismeretvizsgálat, hogy mit és mennyit tettünk meg egymásért, hogy mivel és mennyivel tartozunk annak az ügynek, melyet legjobbjaink életük megkurtításával szolgáltak és tanuságtétel, hogy ismerjük és megbecsüljük értékeinket. Nem hiszek a sírok csodatevésében, Szabó Lőrinc szavával a halál a lélek ágya, párnája feledés, takarója csönd és végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat. Hiszek azonban a munka és az áldozat értelmében, hiszem, hogy mindaz, amit Nemes János munkájával és példaadásával nemzedékek hosszú sorának adott, az élő oltóanyagként tovább erjed a tudatok felszíne alatt és ha számszerűen kimutathatatlanul is, de bizonnyal nem kevéssel gyarapítja egy hatalmas család minőségi értékét. A kidőlt fa nagyságát azzal érzékeljük, hogy mit hagy takaratlan, milyen területe e teendőnek maradt a kollégiumban és e városban barátunk kidölte után takaratlan, az ebben az órában még áttekinthetelen. Olyan űrt hagyott maga után, hogy teljes betöltésére fogadkozni a legjobb szándékú is restelkedik. Vegyük hát szellemi örökségét nem a szavak elpattanó buborékával, hanem munkálkodással. Nevelő volt és e hivatás gyakorlóinak egyik legkiválóbb képviselőjének tartom: nem módszerei, a szíve tette azzá. Ezt a nagy és rajongó szívet, ezt a testileg fáradt, érzelmileg folyton hevülő szívet, mely végül is elragadta közülünk, többször kell még a továbbiakban felemlítenem. Az életét szentelte az iskolának, az ifjúságnak. Kerülni szeretném a nagy szavakat. Nemes János közismert szerénységéhez illően szeretnék itt róla megemlékezni, de akárha az iskolaalapító nagy fejedelemnek kellene jelentenem, nem mondhatnék hitem szerint mást: lehetett az ősi kollégiumnak 350 éves fennállása alatt számos nevesebb professzora, de adott lehetőségeihez képest senki a nagymúltú skola tanárai közül nem áldozott életéből többet az itt tanulókért, mint az elhunyt, senki sem élt több diákszív szeretetének övezetében, mint ő. Az ifjúság ügyében-dolgában mozgósított mindenkit, akit ismert, írót, zeneművészt, állami hivatalnokot, érettségiztető pályatársat, mindenkit, aki segíthetett, aki ilyen vagy olyan módon az oktatás és a nevelés szerteágazó kérdéseiben hasznos lehetett. Agitátor volt ebben az értelemben, áldozatos, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorta anyagi értelemben, a saját terhére is. Igazán nagy szenvedélye a munka volt. Ő aki oly végtelen odaadással szerette családját, még szerettei kedvéért sem hanyagolta el a kötelességen túlmenő hivatásgyakorlást és azok, akik szerették, ha aggodalommal is, pótolhatatlan szerepének tudatában szemlélték ezt. Lankadatlan szorgalma emelte őt a sütői megfogalmazás szerinti elv, a szellem megmaradásának egyik tényezőjévé, a hagyományok éltetőinek sorába. Ő volt a kollégium bonyolult szerkezetében a hajszálrugó. Nem díszes mutató, nem világító számlap, nem a márka hivalkodó hordozója, hanem végtelen finomságú, értékes ötvözetű, a háttérben halkan működő vezérlő. A munkájának kijáró, azzal értéköszhangban lévő kitüntetést nem kapott. Mint ahogy a névtelen katonának csupán a sírja részesül az elismerés, a tisztelet gazdag megnyilvánulásában, Nemes Jánost is halála avatta közösségének megkoszorúzott tagjává. Ne vegye senki zokon, ha életéből, arra oly jellemzően az alábbi kép él sokunknak emlékezetében. A Kollégium 350 éves évfordulóján, melynek előkészítésén, ma már sejtjük, hogy élete megrövidítésével fáradozott, a díszes emelvény háta mögött lámpalázasan nézte át beszédének jegyzetét. Látom az emelvényt virágosan, elől a díszelnökség széksorával, és jóval hátrább, a kárpit mögött, az aligazgatót, a 350 éves harc névtelen katonáját. Ha katonának nevezem, nem kisebbíteni akarom elismert rangját, csupán hangsúlyozni kívánom, hogy Nemes János nem a magaslatról vezénylők fajtájához tartozott, hanem maga is mindig rohamra indult a feladatokkal való közvetlen küzdelemben. Hogy ez mit jelentett, hogy milyen biztonságot a vezetés egészének, azt csak azok tudják, akik az enyedi iskolát az ő segítségével igazgatták. A névtelen katona szimbolummá kristályosodik népe tudatában. Ilyen szimbolummá válik számunkra Nemes János, akkor amikor az emberség és a munka nemcsak divatozó fogalma, de parancsoló szükséglete a kornak, és mindkettőt oly egyszerű természetességgel tette életével emlékezetes valósággá. Érzelmekben gazdag lelkű volt. Művészlélek és kissé bohém, a nemes fajtából való. Idézettel élve, olyan aki „Percre feledte, ha orgona nyílt odakint”. A szívével közeledett mindenhez. Felgyújtották a versek és rabja volt a muzsikának. Társaságban ő volt a jókedv kovásza, észrevétlenül tudott fáradtan is kedélyt éleszteni. Oly könnyű az állítás: Nincs pótolhatatlan ember. De még ilyen érzelmi síkon is elénk ágaskodik számtalan kérdőjel. Aggodalommal kérdezik az enyediek, hogy mennyivel lettek e sír révén szegényebbek a kollégisták, hogy elképzelhető-e az iskola, a szülők, hogy miként festenek majd az összejövetelek, a véndiákok, hogy mivé hervadnak majd a találkozók Nemes János buzgalma, derűje, mindent beragyogó szelleme nélkül. E szemérmesség nem jelenti a szeretetrevaló szomjúság hiányát. Utolsó születésnapján meghívta egyik pályatársát, kérte, hozna magnót is magával. A zongorára két poharat állított, többre, mondjuk, feledékenységünk révén, nem volt szüksége. Ő, ki fél évszázadot töltött egyetlen intézményben, így ünnepelte magát. Koccintott, sorra játszotta elhunyt barátai kedvenc dalait és végezetül a magáét. Kinek hegedűje mellett annyi szívben lazult a gondnak szorítása, a személytelen időnek zenélt már. Az volt a hattyúdala. Ha ezután hallani kívánjuk, dallamait a csillagok zenéjéből szűrhetjük ki. Amikor elbúcsúzom Tőle, nem feledhetem, hogy hasonló szerepet hányszor vállalt barátait sírig kísérő szívvel. Ma egy kölcsönös igérethez híven, én búcsúztatom. Az ő megemlékezéseihez képest sokkal szárazabb szavakkal, hogy azok idő előtt könnybe ne fulladjanak. A búcsúzó személye esetleges szavával az kap hangot, amit a távozó, mint fenyő hullása, a visszhangjával megidéz. Kedves Jancsi, feledhetetlen barátunk, a Te mindig érezhető szereteted visszhangjával búcsúzunk Tőled: Nyugodjál békében! Győrfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár) 2017. december 23.Adventi szokások régen és maA fenti címmel elhangzó előadás zárta az idei tevékenységsorozatot a dévai unitárius egyházközségben. Virág Ádám Petőfi-ösztöndíjas fiatal előadásában tömören vázolta az adventi, karácsonyi, újévi ünnepkörhöz tartozó népszokásokat, ezek eredetét, mai formájukat. Kitért az adventi időszak középkori eredetére, a 16. századi gyökerekkel bíró karácsonyfa-állításra és a ma oly nagy népszerűségnek örvendő ajándékozás kezdeteire. – Az ajándékozás pogány szokás és eredetileg a karácsony előtti időszakban a nagy urak ajándékozták meg alattvalóikat, szolgálóikat. Az ajándékozásnak tehát egyfajta szociális jellege volt. És igazából erre épültek a karácsonyi adománygyűjtő szokások is, a mendikálás, a kántálás, a pásztorjáték és a regölés. (...) Magyarországon az 1930-as évektől kezdődően vált divattá a karácsonyi ajándékozás. Az első karácsonyfát a feljegyzések szerint az óvodaalapító Brunszvik Teréz állította Aszódon, 1824-ben – foglalta össze az ünnephez kötődő történeti adatokat Virág Ádám. Megemlítette továbbá, hogy bár az ajándékozás és a fenyőfaállítás is elsősorban a német nyelvterületen jelent meg, terjedt el, a szaloncukor kimondottan magyar jellegzetesség, mely szintén a 19. században vált ismertté, főleg az úri szalonokban. Az előadó röviden kitért a karácsonyi, illetve újévi menükre is, végigpásztázva a világ különböző tájain élő gasztronómiai szokásokat. Majd a december végi ünnepkört is górcső alá vette, megemlítve a János-napi borszentelés és az Aprószentek napján történő vesszőzés szokását is. Végül, eddigi dévai tartózkodása alatt gyűjtött helyi szokásokról is beszámolt, rövid kisfilmmel mutatva be a bukovinai székelyek körében élő katonajátékot (zsidózást). Az előadónak, házigazdaként Koppándi Zoltán unitárius lelkész köszönte meg az utóbbi hónapokban végzett munkáját. Egyben örömmel nyugtázta, hogy a dévai Dávid Ferenc unitárius zarándok- és szórványközpontban szervezett adventi tevékenységsorozat idén is sokszínűre sikeredett. – Az első héten dr. Koppándi Botond teológiai tanár előadása során hangolódhattunk az adventre, majd Kun-Gazda Gergelynek köszönhetően Heltai Gáspár életét, munkásságát ismerhette meg a dévai magyarság. Advent második felében az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet fiataljai gyújtogatták lelkünkben a hit, remény, szeretet, öröm, egymásra találás, a béke lámpásait, majd néhány nap múlva a Hazajárók szerkesztőivel barangolhattunk Kárpát-medence-szerte. Tevékenységeinket Virág Ádám előadása zárta – foglalta össze az elmúlt három hét egyházközségi eseményeit Koppándi Zoltán lelkész, külön megemlítve, hogy a felsorolt tevékenységeken ezúttal is a teljes dévai magyar közösség képviseltette magát. Továbbá köszönetet mondott a rendezvénysor támogatóinak: a Bethlen Gábor Alapnak, illetve a Communitas Alapítványnak. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad) 2017. december 29.Gondolatok Sebők Mihály Csíksomlyói legenda (mesék kicsiknek és nagyoknak) című könyvéhezSebők Mihály szentkeresztbányai meseírónak a 2017-ben megjelent mesekönyve, annak kézbevétele után arra késztetett, hogy írjak erről a nagyszerű kiadványról. Azért is, mert ennek a mesekönyvnek a megfogantatásában volt csupán részem, a megszületésében nem. Mihály írásait évek óta ismerem, olvastam, véleményeztem, kritizáltam, bíztattam, legyen belőlük könyv. Ő ugyan kicsit ódzkodott ettől eleinte, de az a helyzet, hogy az évente megrendezésre kerülő „Mosolyvilág” Nagycsaládosok Debreceni Egyesületének Életmese pályázatán többször is díjazott lett, és ez megerősítette önbizalmát, és a könyv kiadása végre révbe ért. 2017 augusztusában a magyar parlamentben látták vendégül a díjazott szerzőket, ahol Sebők Mihály felejthetetlen beszédet mondott. Erről egy hozzám írt levelében így nyilatkozik: „A jelenlévő emberektől legalább akkora értékelést kaptam, mintha egy Nobel-díjas lettem volna, amit talán meg sem érdemeltem.” Mihály efféle szerénysége vetekszik a meseírás céltudatos szolgálatával. Ebben a szolgálatban születnek meséi, melyek ezt a szolgálatot tovább viszik a gyermekek és a felnőttek világába, hogy ott igazsággá érlelődve hívják fel arra a figyelmet, hogy van, amit nem jól teszünk, van, amit másképpen kellene gondolnunk. Ugyanakkor rá világít az igazi értékeinkre, az erdőkre, a vizeinkre, a csodálatos környezetünkre, melynek megbecsülése, megóvása kötelességünk lenne, de nem úgy, mint azt a Három királyok tették. A szülői szeretet, a gyermeki tisztelet megtartása (Mita kútja) a család létezésének alapja. Ha ez elveszik, akkor minden elveszik, nem marad az életnek értelme. Ezért olyan bánatos dolog, hogy Balázskát elnyelte London. A könyv tanulságait elvitatni nem lehet. Minden egyes történetnek megvan az a rangja, hogy tanít, nevel. Szereplői példaképek, vagy ellenségek, olyan eleven megrajzolással, mintha ismernénk őket, mintha velünk is megtörtént volna valamikor (Igaz mese egy karácsonyról). Ezek a mesék nem véletlenül lettek díjazottak. Egyedi hangvételükkel, a mesélés képességével megáldott székely emberek világról vallott ismeretei, a becsület, a tisztesség és az igazság hangján szólnak, akárcsak Tamási Áron, miközben őrzik azt a szépen hangzó, ízes, változatos beszédet, mely csak a magyar nyelvre jellemző. Tudni illik, mi akkor is megértjük egymást, ha az egyik nyelvterületen „ö”-vel, a másik területen ugyanazt a szót „e”-vel, vagy „i”-vel ejtik ki. Az is felfedezhető a mese szövegében, hogy tipikus nyelvjárási szavakat alkalmaz, a szerző elmondása szerint udvarhelyszéki tájnyelvi szavakat. De ez a jelenség jellemző egész magyar hon területén, hiszen, például a vasi, a pesti, a somogyi, a csíki beszéd nem csak kiejtésében, de más szókészlettel (tájszavakkal) is bőven rendelkezik. Sebők Mihály ügyesen él ezzel a lehetőséggel, és így nem szakítja ki abból a közegből ezeket a meséket, ahol megszülettek, legyen bár születésük helye az erdő, a Vargyas patak, a habtündérek, a vízirigók tanyája, vagy a kincset rejtő hegyek világa. A könyv tartalmának szépségét fokozza az Illyés Kinga által megtervezett címlap és a belső, kilencedik oldalon látható rajza. Márton Anita képzőművész, húsz darab, a mesék tartalmához illeszkedő képet festett. Mint írásom elején említettem, csak erkölcsi támogatással tudtam segíteni a mesék könyvvé formálását, majd könyvbemutatót tartottunk Egyesületünk, a „Berkenye Zamárdi Alkotókör” szervezésében. Ám a többi, szükséges segítséget megadta a Magyar Kormány, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alap. A könyv belívén olvasható még a következő segítők neve: Szentegyházi Hagyományőrző Huszár Egyesület, Sándor Péter elnök, Molnár Tibor polgármester, valamint Pethő Csaba pályázatkészítő. Szép ez az összefogás, éltető ereje van. Mihály könyve pedig sikert aratott. Valóban, kicsiknek és nagyoknak egyaránt szól. Amikor az ember elmerülhet a mesék világában és igazságra lel, akkor azt óhajtja, hogy a valóságban is lenne bár így. A gonoszok bűnhődjenek, a jók jutalmat nyerjenek. Mi pedig várjuk Sebők Mihály meséinek folytatását, hogy hasonlóvá váljunk a mesék jóságos szereplőivé, s lássuk mivégre jutnak a gonoszságukban elvetemült emberek. Szakáli Anna / Erdély.ma (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
